Mikulás

Az öreg puttonyos jött és ment. Let's face it, Andris nem volt a legangyalabb, mégis lett kicsi Thomas, meg eszkavátor, meg Micimackó-magazin, meg CSOOOKKKIIIIII dögivel (hát hoooogyne lett volna!), annyi, hogy mámásan beosztva Piddzsi pont jövő ilyenkorig csámcsoghatja. A virgács első körben kimaradt (á lá Tátá), azt utólag szúrtuk a bakancsba, Andris viszont ettől azt hitte, hogy ezentúl egyfolytában fog jönni a Mikulás, és szotyogtatja a csomagokat a cipőkbe orrvérzésig. Másnap reggel oviba induláskor negyedórát győzködtem, hogy nyugodtan felhúzhatjuk a bakancskát, idén úgysem hoz bele több ajándékot a Miku, csak majd jövőben, ha jó fiú lesz... Bambuci pofiján azt láttam, megértette, mégis, mielőtt kilépett volna az ajtón, odasúgta a fülembe: "Mámá, ha még hoz a Mikulás ajándékot, szólj..."



(Manó most a konyhaszéken csücsül és átszellemülten bámulja a hóesést... "Mámá, még havazik a hóóóó!")

Andris-nap és egyéb csetepaték

Voilá! Egy roppant kreatív hétvége után arculatot váltottunk, ráhangolódva az elkövetkezendő téli-adventi-mikulásos-karácsonyváró időszakra, ami a KEDVENCÜNK. Azért nem hópelyhek, mert bár múlt pénteken lehavazott, seperc alatt el is olvadt, és azért mézessüti, mert finom és én sütöttem. Azaz Andris meg én, de ő inkább abban vitte a prímet, hogy ellopkodja a nyers tésztát és a sütés minden mozzanatánál keresztbetegyen nekem. Békés-idilli anya-fia pogácsaszaggató kép tehát ezért nem készült, mert nem kívántuk ledokumentálni azt, hogy a konyha minden zegzuga liszttől fehérlik, a közepén pedig egy ugyancsak nyakig lisztes ördögfióka ugrál, miközben pipavörös anyja leordibálja a fejét a nyakáról. Ezért. Névnapi torta is lett a szokásos A-betűvel a közepén, némileg nyugisabb körülmények között, íme:



Igen, a nap nagyrészében ilyen sunyi képe van, néha akkor is, amikor alszik.
Oviba nem jár, mert köhög és random időközönként be is lázasodik. Papíron tehát beteg, valójában viszont legszivesebben csórén ugrál az ágyon és közben metálosan hörögi a Bújjbújjzöldágat.
De hétfőn jön a Mikulás, addig mindenképp összeszedjük magunkat valahogy hivatalosan is.
És a lemondás időszaka lévén... böjtölünk. Tátá és Mámá nem eszik húst (és édességet, de ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert nem igazán tudunk zöldágra vergődni abban, hogy mi számít édességnek, Tátá például az áfonyadzsemet egyáltalán nem sorolja ebbe a kategóriába), Andris eszik mindent, de tanul lemondani a saját akaratáról, amiből Bak gyerek lévén RENGETEG van neki... (És éppen ezért van egy olyan érzésem, hogy az "akaratlefaragást" Advent után is előszeretettel gyakoroljuk majd...)

Állatsimogató

Kiruccantunk a Ciurila-i tavak melletti farmocskára. Andris rohangált a sárban és óriási fehér nyuszikat simogatott, kukoricával gyúrta az őzikéket és a kecskéket, igazi fun délelőtt volt. Vigyázat, Lujza-majom karmol!

Tökös képek - Mesónk kívánságára

Íme, ez lőn a végeredmény.





Azóta jóformán csak sütőtököt gyúrunk magunkba, már narancssárgul a fejünk a sok karoténtól. Mindenkinek ajánljuk.

+ Köpetke:
Ni, tükör! Akarok nézni magamba...

Édes idehaza

Tegnap kimerészkedtünk az udvarra, aminek az lett az eredménye, hogy ma megint nagyon köhög... No, meg ezek a képek:






És igen, ma igenis fogunk "halovén-tököt" faragni. :-)

Manó a vonaton

Az egész ott kezdődött, hogy Andris lerobbant, pont egy hete. Hőemelkedésnek indult, de mivel az utóbbi időben pontosabb vagyok, mint a legpontosabb hőmérő, ahogy megtapogattam a homlokát, már sejtettem, hogy baj lesz. Másnapra belázasodott és rondán köhögni kezdett. Kijárási tilalom (ezt szenvedtük meg a legjobban), Nurofen-kúp, mert szirupot nem hajlandó lenyelni, aztán antibiotikum, napi 3-szor tejbe keverve, de a röszögés csak nem múlt el, szóval summa summárum, tegnap délután felültünk a vonatra és hazazötyögtünk egy kicsi "Nanci meg Papó"-kúrára.
Természetesen elfelejtettem, hogy hosszú hétvége jön, és mikor kiértünk az állomásra, mind a négy kasszánál óriási sorokban kígyóztak a hátizsákos egyetemisták, úgyhogy alig sikerült némi stressz közepette valahogy első osztályra jegyet váltani, a vonat indulása előtt kb 3 perccel. Tátá mindkettőnket fellökdösött, hont foglaltunk, és én némi aggodalommal kezdtem azon filózni, hogy hogy fogjuk az elkövetkezendő 5 és háromnegyed órát átvészelni, ugyanis először utaztunk úgy, hogy nem volt ott Tátá, hogy felváltson, ha nem bírjuk már egymást elviselni. Fölösleges volt stresszeljem magam, mert hős Manóm majdnem végig mintagyerek volt. Aludt, bambult ki az ablakon, néztük az "eszkavátorokat", juhnyájakat, füstölő kéményeket, szendvicset zabáltunk, mondikáltuk az Iciri-picirit, és kukucsiztunk a székek között, és a majdnem-et is csak azért kellett odabiggyesszem, mert ugyan Dédától már finoman mondogatta, hogy szálljunk le, csak Gyergyó előtt kicsivel kezdett rohangálni a széksorok között. És egy adott pillanatban meglepetten konstatáltam, hogy alapvetően visszahúzodó természetű kisfiam idegenekkel próbál barátkozni. Az első célpont egy néni volt, akitől egy mondat után rögtön bezsebelt két cukorkát. Utána a vagon másik felében ülő egyetemista ifjúságot vette célba két fiú és egy lány személyében. Figyelmesen sasoltam, hogy mit csinál. A sündörgést egy Kukucs!-felkiáltással kezdte, aztán miután ezek elájultak az én bátor Manómtól, jött a duma. Persze miután egy kérdés-sorozatra válaszolt, rohant vissza hozzám, hogy jelentse, mi történt. "Mit beszélgettél a fiúkkal?" "Hát, hogy Andris vagyok. Püsök Andris. És megyek óvodába. És kettő vagyok." Azzal rohant vissza. Egy darabig rajta tartottam a szemem, aztán mikor láttam, hogy az egyik srác ölében csücsül és nagyokat röhögnek, mertem kényelmesen hátradölni és bambulni kifele, mint minden más becsületes utas. A fülem azért nyitva volt és közben hallottam Piddzsit felkiáltani: "Ott van Mámá, elöl!... Hát úgy hívják Mámát, hogy ANYUUUUKAAAA!... Gyertek, nézzük meg a vonatnak a kerekéjéééét!" És ehhez hasonlók. Csicsóban az ifjúság kétharmada leszállt, és Andris úgy ordította, hogy sziasztok és jóutat, ahogy csak a torkán kifért. Maradt az egyik srác, de Andris mégis azt a bácsit vette célba, aki néhány sorral előttünk aludt. Vagy legalábbis aludni próbált. Bácsi odaintette Manót, és fogalmam sincs, milyen virágnyelven értekezhettek, csak annyit láttam, hogy Andris piszkosul bólogat. Mikor visszacsalogattam felöltözni, kérdeztem, hogy mit beszéltek a bácsival, ő meg azt felelte, azt, hogy DA. Nem firtattam, mert már behúzott a vonat a szeredai állomásra és gyorsan le kellett kapkodni a csomagokat.
Hát így telt.

A végére pedig a szokásos sziporkák:

1. Puszilózunk. Nyomok egy cuppanóst a feje búbjára, ő mérgesen-indulatosan dörzsölni kezdi a loboncát, mintha le akarná porolni. Kicsit később kicsit szégyenkezve megszólal:
- Mámá, adjál még egy puszit légyszives, mert ezt elrontottam...

2. Válaszok a szokásos "Tudod, mi vagy te, Andris?"-című kérdésre:
A - Jémségek kicsiny boltja!
B - Jémséges gugulibeeeeej!

3. Kéri a fotóalbumot, hogy lapozgassa. Mivel elég kritikus periódusban vagyunk, rögtön kapnék az alkalmon, hogy zsaroljam.
- De akkor jó fiú leszel, ugye?
Totál komolyan mondja:
- Hááát, nem hiszem...

4. Nyújtom a tésztát, almásnak. Andris odasündörög mellém, kapaszkodik az asztal szélébe, úgy les.
- Sütsz tésztát, Mámá?
- Igen.
Vigyorog:
- Mint Hófehérke?

5. (Vonaton) Beszélünk Tátával telefonon, egyszercsak elmegy a jel. Félbeszakítom a mondókámat, Andris együttérzően néz rám:
- Kiszakadt?

Csoda!

Megtörtént!
Csütörtök reggel bementünk az oviba, átöltöztettem (készültem közben lelkileg a nyafogásra), kézenfogtam, és mondtam, hogy most szépen bemegy a többi gyerekhez és a játékokhoz. Andris végtelen nyugalommal rámnézett, mondta, hogy akar puszit adni. Lehajoltam, arcomra nyomott egy jó szaftos piddzsiset, azzal megfordult, és bement a terembe. Csak álltam, mint Bálám szamara, és tátottam a számat.
Ennyi volt. Az oviba járás 17. napjának reggelén kicsifiam úgy döntött, méltósággal fogja vállalni kiscsoportos sorsát és annak hepehupáit. És azóta ez így vagyon...
(Közben meg két napja azon röhögünk Tátával, hogy a Micimackó-mánia kezdetétől Andrist azzal bosszantjuk, hogy kedvenc dalocskáját szándékosan rosszul énekeljük, "ÍÍÍgy jóóóóó, gyere macikomááááám" helyett "szimiszamááááááár"-t, és élvezzük, ahogy Andris sopánkodva kijavít, hogy nem így kell, hanem amúgy, és mecsergi piszkosul a macikomááámat, tegnap meg megtudtuk, hogy mi hetek óta egy afgán emberijogvédő mukit énekelünk, akit Szimi Szamarnak hívnak, és nem elég, hogy így hívják, még le is csúszott az idei Nobel-békedíjról, de sebaj, mert nálunk folyton emlegetve van és még lesz is... biztos rengeteget csuklik szegény...)
Erre a hétvégére ketten maradtunk, úgyhogy most megyek, és ágyat vetünk Piddzsivel, és bedurrantjuk a villanykaloriferinket, mert fűtésszerelésről még nem tudni semmit, de a csíki honleány és honfia még bírják, persze csak úgy, hogy jóóóóólbefészkelikmagukat a paplan alá, és szombatestitévéznek kakaóval, ojjeee...

Sziporkázunk 2

nújkóztottam = nyújtózkodtam
Pógli = Pumukli (a P-kezdőbetűt megjegyezte, aztán odarakta a Mógli, vagyis Maugli elejére. Végülis ez is bozontos kisfiú, a másik is bozontos kisfiú...)

"Hisztikécske" az oviban. Dobálja a zsírkrétát, a játékokat. Óvónéni rászól és határozott mozdulattal leülteti egy székre. Andris megszeppen:
"- Szépen akarok viselkedni, óvonéni..."

Túróslaska-projekt. Odateszem főni a vizet, laskát kiveszem a kamrából, leteszem az asztalra, azzal irány be a kicsiszobába tennivenni. Hallom, hogy Andris zörögteti a laskástasakot, kérdem, mit csinál:
"- Ittne, mámá, teszem bele a laskát a főzelékbe."

Zöldséglevest próbálok belediktálni. Murok és karfiol kizárva, ha véletlenül a kanálba kerül, kiszedeti.
"- Nem kéjek mujkot. Csak jevt."

Ma reggel kiborult a bili, mert felbosszantott, hogy mindent Ő AKAR. Ha kiveszem én a joghurtot a hűtőből, visít, hogy ő akarja, ha bekapcsolom a mosógépet, kapcsoljam ki, mert ő akarja elindítani satöbbi. Ma reggel volt a joghurt-dráma, nem köntörfalazok, rákiabáltam rendesen.
Eszi, kanalazza, egyszercsak megfogja a kezem:
"- Gyeje, mámá, béküljünk ki..."

Sziporkázunk

Így nézünk ki ovi után mindennap:

DE...
Tegnapelőtt Piddzsi beteg lett. Kicsi hőemelkedés, és túlaggodó agyamnak úgy tűnt, hogy triplaannyit pisilünk, mint máskor (csak azt nem vettem figyelembe, hogy triplaannyit is iszik, egyfolytában kérte "a szörpöt, amit Nanci hozott", vagyis a ribizli-vagy-áfonya-vagy-nemistudommilyen csodalöttyöt). Szóval megmértem volna a lázát, ha lett volna kinek, mert a pittyogó izével nyilván a hónalja közelébe se mehettem. Mutatom, hogy milyen csodadolog ez a lázmérő, megmértem a saját lázamat. Most az övét, mondom, de nyilván makacsul rázza a fejét, hogy nemnem. Feladom, nem volt végülis rettenetesen forró a feje, mint az eddigi 3 mandulagyulladás alkalmával, csak kicsit meleg. Leteszem a lázmérőt az asztalra.
Néhány perc múlva hallom a pittyogást. Megörülök, hogy na, Andris mégiscsak barátkozik vele. Bemegyek a szobába, hát látom, hogy a lázmérő a kezében, fényes végét pedig enyhén a kanapéhoz támasztja. "Mit csinálsz?"-kérdem. Nagy szakértelemmel feleli: "Mérem az ÁGYAT."

Tegnap már jobban volt, oviba is vittem, délután meg vásárolni is voltunk. Hazafele jövet már rendesen ránksötétedett, a lépcsőházban pedig, mivel nem tudtam a földszinten villanyt gyújtani, készültünk felbotorkálni legalább az első emeletre, ott hátha sikerül. "Nézz a lábad elé, amennyire lehet."-mondom Andrisnak és elindulunk a lépcsőn felfele. Egyszercsak megszólal, enyhe kétségbeesés a hangjában: "MÁMÁ, NINCS MEG A CIPŐM!"

Micimackót énekli:
"Így jóóóóóó, gyeje macikomááááá, így jóóóóó, gyeje menzünk együtt..."

Óvoda - reloaded

Második hét, amikor "aktívan óvodázunk". Ez annyit jelent, hogy a hét elején mi aktívan vittük reggel, ő aktívan ordított és nem akart bemenni, aztán az óvónéni elmondása szerint kicsit sirdogált, és néhány perc múlva már semmi baj sem volt.
Hétfőn már megcsillogtatta a tehetségét, rajzolás volt, óvónéni ki is tűzte a falra a remekműveket, hadd csodáljuk. Mi csodáltuk volna, csak épp azt nem tudtuk, melyik az övé. Rámutatok egy... valljuk be, firkapirkára. "Ezt rajzoltad?"-kérdem. "Aha!"-bólogat. Gyanús, kicsit sötét a színhasználat, méregzöld meg barna feketével... Rámutatok egy másikra, ami pirosas-sárgás krikszkrakszos volt. "Ezt?"-kérdem megint. "Igen"-mondja szemrebbenés nélkül. Nem lettem okosabb, Andris meg annyira el volt foglalva azzal, hogy kabát nélkül kisurranjon a kezeim közül, hogy nem firtattam. Bármelyiket rajzolta, természetesen gyönyörű. Azért füleltem rendesen, amikor egy másik újonc-anyuka ugyancsak faggatni kezdte Andrissal egykorú csemetéjét, hogy haddlám, melyik mesterműnek kell fokozottan örülni. De a gyerkőc mintha az enyémmel összebeszélt volna, mindegyikre vigyorogva bólogatott, hogy az az övé. Kizárásos alapon sem sikerült tehát beazonosítani az Andris-művet, másik kisfiú anyukája pedig szintén feladta a faggatózást és elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy fia, bár nem tudja elmagyarázni, melyiket alkotta, azért egy második Picasso. (Magamban én is ezt gondoltam az enyémről, hahha...)
Kedden kikérdeztem, mi volt a nap fénypontja, és kiderült, hogy óvónéni mesét mondott. "Melyik mesét?"-kérdeztem. "A kicsi gömböcöt."-felelte. "És mit csinált a kisgömböc?" "Legurult a lépcsőn." Ennyit jegyzett meg belőle úgy, hogy nekem el is tudja mondani.
Tegnap öltözés közben azt suttogta titokzatosan Tátának a fülébe: "Tátá, nekem van egy pici dolgom... Kolozsváron..." És rém komoly arcot vágott.
Egyébként azt, hogy Andris mennyire "implikálódik" az ovis ügyekbe, onnan látom, hogy a program végén mekkora rajta a koszréteg. Ma délben kicsit megijedtem, mert nem találtam, ahogy beléptem a kapun. A sok gyerkőc a játszótér körül rohangált, óvónéni is megvolt, csak épp Andris nem volt mellette, ahogy szokott. Na, szkenneltem végig az udvart keresztül-kasul, egyszercsak felfedeztem a hinták mögött. Egy sárga műanyagtepsivel a kezében egyensúlyozott az ágyások felé, és ez a rém fontos tevékenység nyilvánvalóan nagyon lefoglalta. Megálltam és néztem, ahogy teszvesz. Aztán egyszercsak észrevett, sárga tepsit elhajította, hogy a kavicsok szanaszét repültek belőle, és rohant szembe, hogy "MÁMÁÁÁÁÁ!!!" És az óvónéni is odajött, és azt kérdezte, hallottam-e a reggel, hogy nem sírt, miután betuszkoltam az ajtón. Én mondtam, hogy azt hittem, azért nem hallom, mert nagyon jól hangszigetel a termopán. Hát nem, Andris kettőt nyávogott, aztán leült a kicsiszékre és "viselkedett". Ezek után muszáj volt odaadjam neki a beígért kindertojást... És azt is megtudtam, hogy ma az óvónéni Ludas Matyit mesélt ("És hogy volt a Ludas Matyi-mese, Andris?" "Hááát, úgy, hogy sipp-supp.") és valószínűleg dalolászós program is volt, mert Andris a délutáni alvásig mecseregte, hogy süüüüüssfelnaaaaap...
Szóval edződünk...
És a végére még 2 szemelvény az Andris-szótárból:
öreglátó hangya = öreg rövidlátó hangya (A kesztyű lakói a legfrissebb favorit)
Kojsi = Porsche
(ha még eszembe jut, bővítem)

Ovi- ügy (akció és dráma)

Ovi utáni kipurcanós

Hétfő:
Beszokós nap. Mindhárman mentünk. Ahogy beléptünk a terembe, Andrist egyből elfogta a "menekülés", de működésbe lépett azonnal az "elementul surpriză", a sok színes kütyümütyü. És maradt. Csak tátotta a száját a sok játéktól, buszok, autók, Thomas (aki elég szpuukin forgatja a szemeit, ha taszigálod), röfögő malacos traktor. Szóval elszórakoztunk közösen 9-től 11-ig. Heppi és nyugis volt.

Kedd:
Lelkesen megint elindultunk, ezúttal ketten. A kapunál már tétovázott, az ajtón alig tudtam bevinni. Türelmesen 33 percig imádkoztam, hogy vetkőzzünk le. Végül sikerült cipőt cserélni, kabát és hátizsák maradt. Odabenn az óvonéni mint egy csendélet, ült a terem közepén az ölében három bőgő újonccal, és mély együttérzéssel simogatta a fejüket. Egy kislány az ablakban ült és zokogott. Kicsit megszeppentem, hogy na, most ide daruval se fogom bevinni az én nyuszilelkű maszatomat, de óvonéni kitalálta, hogy uzsonnázzanak. Na, gyorsan leültettem Andrist egy kicsiszékre, kezébe nyomtam a szalámis szendvicset. Közben előkerült Thomas, boldogan taszigálta. Kiosontam az ajtóig és visszafordultam. Észrevett. Megijedtem, hogy na, a meglógásomnak annyi, de aztán egyet vigyorogtam, és integettem, és mondtam, hogy legyen jó fiú. Mosolyogva bólogatott, hogy jó, és ő is integetett.
Utólag jöttem rá, hogy gőze sem volt, hogy én őt ott fogom hagyni.
Kiértem az utcára és két órán keresztül rémképeket láttam. A legintenzívebb félszem az volt, hogy Tátá nem vágta elég apróra a szalámit, és Andris meg fog nyuvadni tőle, amilyen kicsi idétlen, és az óvonéni észre sem veszi, annyira el lesz foglalva a többi síróssal... Alig vártam, hogy utána menjek.
Mikor beléptem a kapun, már messziről láttam, hogy ott kolbászol az óvonéni szoknyája körül. Meglátott, és ami végigszaladt az arcán, az leírhatatlan. Kiabálni kezdte, hogy "JÖTTÉL, MÁMÁ!", és szalad szembe, és láttam, hogy örül, de azért görbült le a szája, és a szemei megteltek könnyel és ott volt a szemrehányás, hogy miért hagytam ott... És ebben a drámai-keserédes pillanatban az első kérdése, szipogva bár, de az volt, hogy "Mit hoztál, mámá?"...



Szerda:
Kicsit könnyebb volt bevinni az épületbe, de a cipőjét sehogyse sikerült levenni. Hagytam. Érdeklődve közelített a terem felé, de azért óvatosan, szorította a kezemet rendesen, nehogy úgy járjon, mint tegnap. Szerencsémre felfedeztem a polcon Micimackóékat és egy pizzasütő hiperszuper játékot, és azzal úgy elbódítottam, hogy simán leléphettem.
Délben ugyanaz a felállás, Andris áll az óvonéni szoknyája mellett, ugyanaz a sírós-kacagós fogadtatás, de ezúttal tényleg jogosan, mert kiderült, hogy nem sokkal előtte az én bamba fiam nekiszaladt a lengő hintának, és hátraesett, és folyt az orravére, és a kavicsok felhorzsolták a fejbőrét... Ilyen is csak az én csámpás lábú malacommal történhet, pont az ovi második napján...

Csütörtök:
Rémálom. Ordított, sem levetkőztetni nem tudtam, sem megnyugtatni, csak kiabálta, hogy vegyem fel és ne menjek dolgozni (ezt, gondolom, az óvonénitől hallotta). Nem érdekelte sem a traktor, sem Thomas, sem Micimackóek, csak ordított és ordított a kórussal együtt. Már adtam volna fel a harcot (és szerintem ezt ő érezte is), amikor felfedeztem a polcon egy kirakóst, ami hasonlított az ő jancsiésjuliskásához. Levettem, láttam, hogy megnyugszik és "kábul", vagyis szipogva rakosgatni kezd. Az ajtó felé pillantottam, dadanéni épp mellette állt, kinyitotta és intette, hogy futás. Rohanni kezdtem, közben majdnem keresztülestem egy szőke copfos kislányon, aki a földön hempergőzött. Visszapillantottam az ablakon és láttam, hogy már keres. Mentem tovább az ajtó felé és hallottam, hogy ordítani kezd utánam. Egy hajszálon múlt, hogy vissza nem mentem.
Rém lassan telt az idő 12-ig, százféleképpen elképzeltem, hogy milyen kibőgött szemekkel és rászáradt takonybajúszos orral találom. Ehhez képest amikor mentem, ült a padon egy csokor virággal a kezében, és engem várt. Eleinte észre se vettem, úgy sasoltam az óvonéni felé, hátha az enyém is megint ott kolbászol körülötte, kicsimalac egyszercsak rámkiáltott, hogy "HÁT SZERBUSZ, MÁMÁ!", és már nyújtotta is a virágot. Sírásnak nyoma sem volt.

Péntek:
Ma Tátá vitte, én megyek utána. El se tudom képzelni, mi lesz...
Mondtam neki, hogy szedjen ma is nekem virágot, mire azt válaszolta, háde ott van a konyhában a virág... :-)

Andris-sziporkák

- Te hogy kerültél ide Kolozsvárra, mámá?
- Hát úgy, hogy otthon Csíkban befejeztem az iskolát és ide jöttem egyetemre, Kolozsvárra.
Néz.
- Érted? - kérdem.
Nem túl sok meggyőződéssel:
- Azt hiszem, értem...


Ébredés utáni felkiáltós:
- A mi fajtánk éjjel vadásziiiik! Tudod, mámá?


- Nem akarok pisikálni Pinokkiónak!
(????????)


- Akarok ugrálni csóré popómmal!


Énekeljük a Maszkabált:
"- SPÓCIÁBAN zord az élet..."


Megpuszilom. Szégyenlősen vigyorogva:
- Köszönöm... édi vagy, mámá...

Kettesben-szombat

A mai nap erről szólt: "Mámá, VÁRJÁÁÁL! Mondom, hogy VÁRJÁÁÁL, Mámá!!!" Pedig biz' isten nem futottam sehova, pláne nem előle. De ő azért kitartóan kiabált és folyton a nyomomban volt, ő nyomta meg a mosógépen az elindító gombot, és vásárlásból hazajövet ő tartotta oda a kinyitó izét a kaputelefonhoz. A hipermarket-túra alatt egyébként annyira jól viselkedett, hogy én is alig hittem, ügyesen jött mellettem fél kézzel a szekérbe kapaszkodva, másikkal telemeás fornettit gyúrva a pofijába. Csak egyszer rohant neki a paradicsomos ládáknak, hogy ebből is kell soksok, de sikerült elkábítani azzal, hogy nézzük meg a motrokat és a bicikliket, aztán onnan a porszívók fele csaltam, beköszöntünk nekik is, azzal irány haza. Útközben be nem állt a szája, hogy ő akar repülni. Most nem lehet, mondom én a gyermeklóbálós stikára gondolva, mert nincs itt Tátá, hogy fogja a másik kezedet. "Akarok repülni a felhőkbe!"- mondja piszkosul. Jaj, jó, mondom, majd egyszer együtt felülünk a repülőre, és elutazunk egy meeeesszi országba. De ő most akar. Most nem lehet, mert a repülőre is kell venni jegyet, mint a buszra, a repülőn csak azzal lehet utazni, és a repülőjegy sokba kerül, most nincs annyi pénzünk. "De van pénzünk!"- makacskodik. Hát nekem nincs, miért, neked van, kérdem. "Van!" És hol van a pénzed, faggatózok tovább. "A táskádban!"- vigyorogja... És én még azt hittem, a pénzről ő csak annyit tud, hogy a 100 lejes bankón az a bácsi nem Papó...
Jaj, és befejezésül (mivel épp felkelt és már várom, hogy kiabálja, mennyire éhes) egy Andris-sziporka:
Óvodára edzünk. Egyik este meséltem neki arról, milyen is lesz, amikor oviba kell majd menni, lesz ott sok gyerek, akivel tud játszani, és veszünk neki egy kicsi ügyes esőköpenyt, hogy ha majd ősszel esik az eső, abba bújjék bele, és úgy battyogunk majd, hogy meg ne ázzon, és tízóraira teát csomagolok neki meg szendvicset... Hogy tovább fokozzam, mennyire szenzációs-kívánságteljesítős-terüljterüljasztalkám-hely ez az ovi, megkérdem tőle, mit tegyek a szendvicsbe. Hosszan gondolkodik, majd határozottan jelenti ki: "Háááát... KOLBÁSZT!"
(Hiába, na, székely gyermek nem disznóláb...:-))

The dark side of Piddzsi

Mert vanneki. A maga angyali-zen módján. Nem rossz, távolról sem olyan "rémgyerek", akinek a történeteivel a fiatal leendő szülőket ijesztgetik a dörzsöltebbek (úgyértem nem randalírozik örjöngve fel-le a polcokon naphosszat vagy nem önt a vendégek táskájába/cipőjébe ragacsos maszlagot meg ilyenek). Ő csak ellenkezik. Pofázik, magyarul. Visszaszól, hogy a kicsi Sámson erejét fitogtassa. Ő is tud úgy, mint a nagyok. "Akarok/Nem akarok" és "Kérek/Nem kérek", ettől visszhangzik az emelet. Sőt, újabban helyettünk is beszél. Mint egy rossz kicsi manó, áll előttem Micimackó-pocakját kidüllesztve, bámul a nagy kék szemeivel, és szuggerál, hogy mit akarok és mit nem. "NEM AKAROD felhúzni a gatyámat!", "NEM AKAROD megmosni a hajamat!", és társai. De bármilyen nehéz, nem bájolódok el, gatya felhúz, haj megmos. És onnan tudom, hogy nem egy vásott kölyök (akire finoman manapság azt mondják, hogy "are personalitate"), hogy azért érzi, meddig lehet feszegetni a határokat. Főleg az én idegeimét.
Pl. párbeszéd Andris és Tátá között tegnap délelőtt, amikoris Andris folyamatosan csinált valamit, amit nem lett volna szabad (ceruzákkal szurkálta vagy ugrált a hasán, erről lemaradtam):
Tátá: "- Ronda büdös béka vagy!"
Andris: "- NEM AKAROK RONDA LENNI!"
Tátá: "- Akkor ne legyél ronda!"
Andris: "- (hüppögve) Jó..."
És abbahagyta a csintalakodást.
A legédesebb ebben az "Akaratos és independens Piddzsi"-történetben az, hogy azért mindent elhisz, amit mondunk neki. Fennhangon kiabálja, hogy "NEMNEMNEM!!!", de azért tudja, hogy nem korrekt a nagyszobaszőnyeg közepére pisilni, és bilire kell ülni. Ha meg azzal próbálom rávenni az evésre vagy (igen, megint) bilizésre, hogy az ablakban lesi a Mikulás, hogy szót fogad-e, képes negyedórát állni az ablakpárkányba kapaszkodva, és lesni a pirosputtonyost (augusztusban). Aljasnak tűnhet, de eredményre vezet, és nyilvánvaló, hogy majd eljön a Mikulás és hoz ajándékot a cipőjébe. Akkor majd jön a második rend babérlearatás részemről, mert megint elmondhatom, hogy "Na látod, Andris, azért hozott ajándékot, mert annak idején megetted a paszulylevest/kakáltál a bilibe/engedted, hogy mámá lenyírja a hajadat" stb. Mindenki nyer, van csomagocska a cipőben, Andris egészségesen táplálkozik/nevelődik arra, amire úgyis muszáj/nem izzad a feje stb.
A zsarolásaimról lévén szó nagy a kísértés, hogy kijavítsam a címet The dark side of Piddzsi and Mámá-ra, de nem fogom. Mert összezörrenhetünk naponta ezerszer, este, amikor elbágyad és nagy a szerelem, odabújik, és megkérdi: "Ugye nem haragszol rám, mámá?". És én a legőszintébben tudom mondani, hogy nem. Nem haragszom rá. Felbosszant, de megbeszéljük. Tátá és mámá leguggol, a szemébe néz, és elmondja, hogy azért nem állhat fel a billegő lábú székre a nyitott teraszajtóban, mert fejreesik róla egyenest a terasz betonjára, és fájni fog a kobakja, és mehetünk (megint) a doktorbácsihoz bibit kötözni. És azért nem szabad az összetört tányér szilánkjain mezítláb ugrálni, mert elvágják a lábát és fog folyni a vér. Természetes, hogy ő is "egyenrangú félként" kezel minket, tehát dacol, és újabb "NEM!" felkiáltással rohan még egy kört, de a szőnyegre addig nem lép rá, míg Tátá a törmeléket fel nem porszívózta, és a billegő lábú széket is nagy ívben kikerüli.
És az esti l'amour vége az, hogy két kicsi keze közé fogja az arcom, és azt mondja "Olyan édi vagy, mámá!", és elszundizunk, hogy másnap újra elkezdjük a "NEM-ek harcát"... :-)

Andris megaszongya 2.

Reggeli bilizős rajzfilmbambulás. Terítéken épp Hófehérke, aki rohan, rohan a rémisztő erdőn át stb. Andris szájtátva nézi:
- Sír szegény Hófehérke... megpuszilom...


Feketecsokival akarom megjutalmazni valamilyen hősiess tettért (orvosi előírásra! - nem a jutalmazás, hanem a feketecsoki). Kiveszek egy kockát a dobozból, odaadom a kicsi maszatos kezébe. Felragyog a pofija:
- Jaaaaj, csoooki... derendesvagy...


Telefonbeszélgetés Picurral:
- Szia, Picur!... Játszol velem?... Nem?... Hát, ettem tojáskát, és vége lett a tojáskának... És bubiztunk, és felkeltünk, és mámá főzött kávét... És nem bubiztunk... És nem felkeltünk... Na, puszipuszi, Picur, puszipuszi, Dédi!

Andris megaszongya 1.

(Még itthon, Lili-Róza bulija után)
Este kimerülve fekszik az ágyon, mellette nagyon jó barátja, a mixer (akit azóta több ízben "elvitt a róka" az összes többi kábeles-elektronikus kütyüvel együtt, mert ha nem, egész nap húzza őket maga után). Kábult az eseménydús délutántól, motyorog magának. Egyszercsak felkapja a mixert és rákiált:
- Gyere, mixer, mondjál már valamit!


(A Tengeren, étterem)
Miközben épp próbálok valami épkézláb eledelt belegyúrni a kölyökbe, jön egy mogorva és életunt pincér, összeszedi az üres tányérokat. A lehető legkedvesebben próbálok vigyorogni:
- Thank you - mondom, hátha megérti.
Egy mukk sincs, pincér el. Andris csodálkozva néz rám:
- Mámá, azt mondtad bácsinak, hogy PENKIÓ.
(Hátigen, ennyi erővel azt is mondhattam volna...)


(A Tengeren, parkoló)
Andris minden nap legalább háromszor ellenőrizte le, megvan-e még a kocsi, amivel legurultunk nyaralni (éneknek is születnie kellett róla, de erről majd máskor). Egyik alkalommal szeretettel lapongatja a retkes-poros benzintartály-ajtót, és nagy komolysággal mondja:
- Mámá, asszem kell töltsünk bele tejcit.


(Újra itthon, a konyhában)
Összevesztek Tátával, már nem is tudom, min (valami hiszti-téma lehetett, ilyesmi, hogy hagyjuk nyitva a hűtőajtót vagy mossunk, de ne töröljünk kezet - ilyenkor újra akarja vizezni -, fene tudja). Mivel a hisztinek nem engedünk, Tátá emelt hangon magyaráz - magyarul szidja, szidja. Andris egyszercsak átöleli a lábát és halk elismeréssel mondja:
- Tátá, olyan ügyes vagy, hogy kiabáltál.


Nagyon próbálunk nem beszélni csúnyán. Eddig sem káromkodtunk szaftosakat, csakhát kicsúszott a szánkon egy-két "kötőszó". Andristól egyszer-kétszer visszahallottuk, és keményen letoltuk, olyat nem szabad mondani. Azóta a viszonylag ártatlan "basszusokra" és a "basztikurikra" is mérgesen sziszegi:
- Jaaaaaaaajjj, meg ne halljam mégegyszer!
(Pedig van egy olyan érzésem, ezzel még lesz bajunk...)


Tudja, hogy nem szabad, mégis óvatosan hozzápiszkál valamihez (DVD-olvasó, fényképezőgép objektívje, félkész süti, forró bundáskenyér stb.), ilyenkor halkan suttogja, csak úgy magának:
- Ne lapongasd, te gubicccs!


... és én mindezt szépen leírtam "magyarosan", L-ekkel meg R-ekkel, pedig Andris-malac egyiket se tudja még kimondani, a Ráró az "Jájó" és a roller "jojjej"... :-)

Jaj, és a legfontosabbat majd' elfelejtettem, ma azt mondta nekem:
- Olyan szép vagy, mámá...

Irány a tengeeeer!

...-felkiáltással múlt vasárnap leruccantunk a Nagy Kékséghez. Mesélhetnék arról, hogy útközben hányszor jött az Andris-róka (hogyne lenne kákabelű szegény gyermek, amikor anyja is, apja is sápad és sóhajtozik már két kanyar után), kinek lett hidegrázással egybekötött gyomorrontása a habos sütitől, mesélhetnék arról is, hogy érkezés után rögtön rohantunk volna le a partra loccsanni, ha lett volna miben, de nem volt, mert az összes fürdőruhát itthon hagytuk, és arról is, hogy utolsó előtti este egy egyszerű lámpagyújtásnak szánt mozdulattal egy pillanat alatt kivertem a biztosítékot a fél szállodában, de nem fogok erről mesélni, meséljenek inkább a képek arról, hogy nagyon szép volt, végig gyönyörű napsütötte fürdőzős, és Andris is és mi is egyszerűen imádtuk. A "neongyermek" és "habcsók" fedőnevű Piddzsi nyaralása - voilá:

Frizúr

Elkövettem megint. Megnyírtam.
Szépfiúságát csak az a ronda sebes kukuj csorbítja, amit tegnap szerzett az óvoda udvarán. Mert ha az udvar 95 százalékát puha fű borítja, ő richtig a maradék 5 százalék betonba döngeti bele a buksiját...

A zene az kell...

Tegnap délután végre én is eljutottam egy TIFF-filmre, ami pechünkre annyira borzalmas volt, hogy amíg Boti majdnem félórán át mind újabb és újabb 5 percre esélyt adott neki, addig én Piddzsi zenei nevelésén gondolkoztam. Mármint azon, hogy mi az, amit én magzatkora óta egész mostanig hallgattattam vele. Mert bár főzés közben nem bömböltetem a rádiót, és múltkor egy ismerősöm furcsán nézett rám, amikor kiderült, hogy nem tudom hányas frekvencián szórakoztat a Guerilla, hiszem és vallom, hogy a cserebogár felcseperedésében fontos szerepet játszik az, ami a fülén bemegy.
(A mozivásznon a kis ázsiai fickó már tíz perce a konyhában megbuggyant csapot próbája elzárni, és én ezt az árvízharcot már tíz perce ugyanabból a szögből vagyok kénytelen nézni, úgyhogy gondolatban magára hagytam, hadd kínlódjon.)
Szóval, még a pocakomban Andris rengeteg Pillét hallhatott abból kifolyólag, h akkoriban még intenzíven járogattam a Role-lal ide-oda koncertekre, illetve annyira szerelmes voltam a Gyöngyvirágba meg társaiba, hogy folyton ezeket mecseregtem. Ez még annyira az elején volt, hogy Andris sem örömét, sem tiltakozását nem tudta néhány oldalbarúgással kifejezni.
A pocakos-lét második felében jött Mozart, akinek azóta hálás vagyok szerenádjaiért és koncsertóiért, mert a Kis éji zene például gyakran megmentett az egyáltalán nem kis , de éji (sőt, gyakran reggelig tartó) "Kicsinékemezaház, kirúgomazóódalát" című műsorszámoktól. Sőt, a Piddzsi születése utáni első hetekben is gyakran lenyugtatta a kismajmot a csakúgyordítok-pillanatokban, úgyhogy a szkeptikusoknak üzenem, a baba nemhogy tökéletesen HALL a pocakban, hanem megszületése után EMLÉKSZIK is arra, amit hallott.
Az elmúlt két év repertoárja azonban meglehetősen vegyes. Annak ellenére, hogy nem vagyok rokkeranyu, volt benne ACDC is, de nem fogok Rush-t hallgattatni vele, amikor a Xanadun kívül más dalukhoz nekem sincs türelmem legtöbbször. Alapvetően tehát gyerekdalok Halász Judit, Gryllusék vagy akár az én előadásomban. És hiszem, hogy ez egyelőre így van jól. Hiába kapott Andris dobszerkót tavaly az Angyaltól, még jóideig le lesz tiltva Lasse Gjertsenről (aki pedig zseniális, természetesen nem mint zenész) meg a Youtube-jelenségről, bármennyire is praktikus lehet néha. Reggelente ébredezés céljából van kicsi MTV, ezért énekli a kismajom néha, hogy "Visszámbébi, ábijiji, bujjeeee puuuf" (vagyis This time, baby, I'll be bulletproof, annak a Tilda Swintonra emlékeztető, senem-férfi-senem-nő figurának a dala). De ennyi.
Ja, és Tusványosra is elmegyünk, az idei már a harmadik lesz Andrisnak, de jó messze állunk majd a színpadtól, le ne repüljön a fejünk. És szigorúan csak addig maradunk, amíg Piddzsi éber, élvezi, és főleg megáll a lábán. Addig is lesz még sok Csiribiri meg Maszkabál, és még sokáig vígan fújjuk, amit már egy hete szinte megállás nélkül, hogy "Az igazi férfi mindig zord,/ Az igazi férfi szoknyát hord." De ha Andris majd meg is érti, amit olyan vígan dalolászik, akkor erről mindenképp lesz egy komoly beszélgetésünk is...
... És mire gondolatban idáig jutottam, Botinak is elege lett az árvizes szuperprodukcióból, úgyhogy kiosontunk a teremből, és amit rettenetesrég nem csináltunk, beültünk egy kocsmába és lecsúsztattunk a torkunkon egy-egy pohár bort... :-)

Kukucs, Andris!

Merthogy ma nekibátrodtunk, és "Ahogy lesz, úgy lesz!"-felkiáltással a 2 éves és 4 hónapos kismalacot elvittük színházba. Ez azért tűnt elsőre merész vállalkozásnak, mert:
1. Andris, ahányszor belépünk egy idegen ajtón/kapun, 5 másodpercen belül fejvesztve rohan ki.
2. Mint minden kétévesnek, neki is kukac van a fenekében, és elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a figyelmét bármi is lekösse néhány percnél hosszabb időre.

És lásscsodát, lekötötte. És egy helyben ült. Mit néhány percet? Piddzsi első színházi élménye HÁROMNEGYED ÓRÁT tartott! A színisek kukucsiztak és énekeltek, és dobozokból meg bőröndökből varázsoltak elő minden olyan csodakütyüt, amitől Andris hanyattvágja magát, buszokat, kisvonatot, falovacskát, napot, felhőt, virágokat. És főleg "BUTTYOKAT"! Mármint buborékot. És a legszebb az volt, hogy a kismalac nem pusztán végigülte tátott szájjal a produkciót, hanem bekiabált, a bubiknál, hogy "ÜÜÜÜÜMEKKOJAAAA!", a kislány bábu szégyenlős sündörgésénél pedig mély átéléssel, hogy "JAAAAAAAAAJJJ!". Harsányan kacagott, amikor az egyik fiú az elpördülő búgócsiga után vetette magát, és a legvégén lelkesen tapsolt. Szuvenírként elhoztunk magunkkal egy pici sárga papírnapocskát, amit az egyik lány őszi levélhullás gyanánt ránkfújt, és ezek után a déli elalvás egyértelműen csakis a napocskát szorongatva történhetett meg.

És a legboldogabb akkor voltam, amikor hazafele indultunk, és a készülődő zápor lába már nagyon lógott a levegőben, és hogy elég gyorsak legyünk, a nyakamba ültettem Piddzsit, és ő az élménytől kicsit fáradtan és bambán, elmélázva állapította meg: "Szép volt ez a Kukucs..."

Előszó helyett...

...megmutatom, hogy miből lesz az én cserebogaram.

Hát ebből:

És most ilyen:



Előszeretettel lopja ki a jó zsíros paprikás kolbászt a hűtőből, tubusból nyalogatja a gulyáskrémet, ordít, ha új ruhát adok rá, és ropogósan kacag álmában. Lázas izgalomba hozzák az autóbuszok, "eszkavátorok", liftgombok, kaputelefonok és szökőkutak. A zöldséglevest parizerrel eszi, nagykanállal, és természetesen csakis EGYEDÜL. Akaratos, makacs, ha mérges, akkor "Vankumpji!", ha hozzámbújik, akkor "Szeretlek, mámá!", ha hancúrozósan jó a kedv, akkor "Megeszlek, mámá!".

Lassan-lassan óvodáskorba lépő majom fiamról ilyeneket és ehhez hasonlókat lehet majd itt ezentúl olvasni, egyrészt azért, mert alapvetően lusta anyjának nem nagyon megy a szokásos ,"Gyermekem aranymondásai" című naplócska vezetése hagyományos módszerekkel, másrészt mert az alapvetően büszke anyja és természetesen legalább olyan büszke apja ily módon szeretné szétkiabálni a tróger kölyök mégnagyobb trógerkedéseit Hencidától Boncidáig, és még azon is túl. Akinek már van Andrishoz hasonló cserebogara, tudja miről beszélek... :-)