Mikulás

Az öreg puttonyos jött és ment. Let's face it, Andris nem volt a legangyalabb, mégis lett kicsi Thomas, meg eszkavátor, meg Micimackó-magazin, meg CSOOOKKKIIIIII dögivel (hát hoooogyne lett volna!), annyi, hogy mámásan beosztva Piddzsi pont jövő ilyenkorig csámcsoghatja. A virgács első körben kimaradt (á lá Tátá), azt utólag szúrtuk a bakancsba, Andris viszont ettől azt hitte, hogy ezentúl egyfolytában fog jönni a Mikulás, és szotyogtatja a csomagokat a cipőkbe orrvérzésig. Másnap reggel oviba induláskor negyedórát győzködtem, hogy nyugodtan felhúzhatjuk a bakancskát, idén úgysem hoz bele több ajándékot a Miku, csak majd jövőben, ha jó fiú lesz... Bambuci pofiján azt láttam, megértette, mégis, mielőtt kilépett volna az ajtón, odasúgta a fülembe: "Mámá, ha még hoz a Mikulás ajándékot, szólj..."



(Manó most a konyhaszéken csücsül és átszellemülten bámulja a hóesést... "Mámá, még havazik a hóóóó!")

Andris-nap és egyéb csetepaték

Voilá! Egy roppant kreatív hétvége után arculatot váltottunk, ráhangolódva az elkövetkezendő téli-adventi-mikulásos-karácsonyváró időszakra, ami a KEDVENCÜNK. Azért nem hópelyhek, mert bár múlt pénteken lehavazott, seperc alatt el is olvadt, és azért mézessüti, mert finom és én sütöttem. Azaz Andris meg én, de ő inkább abban vitte a prímet, hogy ellopkodja a nyers tésztát és a sütés minden mozzanatánál keresztbetegyen nekem. Békés-idilli anya-fia pogácsaszaggató kép tehát ezért nem készült, mert nem kívántuk ledokumentálni azt, hogy a konyha minden zegzuga liszttől fehérlik, a közepén pedig egy ugyancsak nyakig lisztes ördögfióka ugrál, miközben pipavörös anyja leordibálja a fejét a nyakáról. Ezért. Névnapi torta is lett a szokásos A-betűvel a közepén, némileg nyugisabb körülmények között, íme:



Igen, a nap nagyrészében ilyen sunyi képe van, néha akkor is, amikor alszik.
Oviba nem jár, mert köhög és random időközönként be is lázasodik. Papíron tehát beteg, valójában viszont legszivesebben csórén ugrál az ágyon és közben metálosan hörögi a Bújjbújjzöldágat.
De hétfőn jön a Mikulás, addig mindenképp összeszedjük magunkat valahogy hivatalosan is.
És a lemondás időszaka lévén... böjtölünk. Tátá és Mámá nem eszik húst (és édességet, de ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert nem igazán tudunk zöldágra vergődni abban, hogy mi számít édességnek, Tátá például az áfonyadzsemet egyáltalán nem sorolja ebbe a kategóriába), Andris eszik mindent, de tanul lemondani a saját akaratáról, amiből Bak gyerek lévén RENGETEG van neki... (És éppen ezért van egy olyan érzésem, hogy az "akaratlefaragást" Advent után is előszeretettel gyakoroljuk majd...)