Andris-sziporkák

- Te hogy kerültél ide Kolozsvárra, mámá?
- Hát úgy, hogy otthon Csíkban befejeztem az iskolát és ide jöttem egyetemre, Kolozsvárra.
Néz.
- Érted? - kérdem.
Nem túl sok meggyőződéssel:
- Azt hiszem, értem...


Ébredés utáni felkiáltós:
- A mi fajtánk éjjel vadásziiiik! Tudod, mámá?


- Nem akarok pisikálni Pinokkiónak!
(????????)


- Akarok ugrálni csóré popómmal!


Énekeljük a Maszkabált:
"- SPÓCIÁBAN zord az élet..."


Megpuszilom. Szégyenlősen vigyorogva:
- Köszönöm... édi vagy, mámá...

Kettesben-szombat

A mai nap erről szólt: "Mámá, VÁRJÁÁÁL! Mondom, hogy VÁRJÁÁÁL, Mámá!!!" Pedig biz' isten nem futottam sehova, pláne nem előle. De ő azért kitartóan kiabált és folyton a nyomomban volt, ő nyomta meg a mosógépen az elindító gombot, és vásárlásból hazajövet ő tartotta oda a kinyitó izét a kaputelefonhoz. A hipermarket-túra alatt egyébként annyira jól viselkedett, hogy én is alig hittem, ügyesen jött mellettem fél kézzel a szekérbe kapaszkodva, másikkal telemeás fornettit gyúrva a pofijába. Csak egyszer rohant neki a paradicsomos ládáknak, hogy ebből is kell soksok, de sikerült elkábítani azzal, hogy nézzük meg a motrokat és a bicikliket, aztán onnan a porszívók fele csaltam, beköszöntünk nekik is, azzal irány haza. Útközben be nem állt a szája, hogy ő akar repülni. Most nem lehet, mondom én a gyermeklóbálós stikára gondolva, mert nincs itt Tátá, hogy fogja a másik kezedet. "Akarok repülni a felhőkbe!"- mondja piszkosul. Jaj, jó, mondom, majd egyszer együtt felülünk a repülőre, és elutazunk egy meeeesszi országba. De ő most akar. Most nem lehet, mert a repülőre is kell venni jegyet, mint a buszra, a repülőn csak azzal lehet utazni, és a repülőjegy sokba kerül, most nincs annyi pénzünk. "De van pénzünk!"- makacskodik. Hát nekem nincs, miért, neked van, kérdem. "Van!" És hol van a pénzed, faggatózok tovább. "A táskádban!"- vigyorogja... És én még azt hittem, a pénzről ő csak annyit tud, hogy a 100 lejes bankón az a bácsi nem Papó...
Jaj, és befejezésül (mivel épp felkelt és már várom, hogy kiabálja, mennyire éhes) egy Andris-sziporka:
Óvodára edzünk. Egyik este meséltem neki arról, milyen is lesz, amikor oviba kell majd menni, lesz ott sok gyerek, akivel tud játszani, és veszünk neki egy kicsi ügyes esőköpenyt, hogy ha majd ősszel esik az eső, abba bújjék bele, és úgy battyogunk majd, hogy meg ne ázzon, és tízóraira teát csomagolok neki meg szendvicset... Hogy tovább fokozzam, mennyire szenzációs-kívánságteljesítős-terüljterüljasztalkám-hely ez az ovi, megkérdem tőle, mit tegyek a szendvicsbe. Hosszan gondolkodik, majd határozottan jelenti ki: "Háááát... KOLBÁSZT!"
(Hiába, na, székely gyermek nem disznóláb...:-))

The dark side of Piddzsi

Mert vanneki. A maga angyali-zen módján. Nem rossz, távolról sem olyan "rémgyerek", akinek a történeteivel a fiatal leendő szülőket ijesztgetik a dörzsöltebbek (úgyértem nem randalírozik örjöngve fel-le a polcokon naphosszat vagy nem önt a vendégek táskájába/cipőjébe ragacsos maszlagot meg ilyenek). Ő csak ellenkezik. Pofázik, magyarul. Visszaszól, hogy a kicsi Sámson erejét fitogtassa. Ő is tud úgy, mint a nagyok. "Akarok/Nem akarok" és "Kérek/Nem kérek", ettől visszhangzik az emelet. Sőt, újabban helyettünk is beszél. Mint egy rossz kicsi manó, áll előttem Micimackó-pocakját kidüllesztve, bámul a nagy kék szemeivel, és szuggerál, hogy mit akarok és mit nem. "NEM AKAROD felhúzni a gatyámat!", "NEM AKAROD megmosni a hajamat!", és társai. De bármilyen nehéz, nem bájolódok el, gatya felhúz, haj megmos. És onnan tudom, hogy nem egy vásott kölyök (akire finoman manapság azt mondják, hogy "are personalitate"), hogy azért érzi, meddig lehet feszegetni a határokat. Főleg az én idegeimét.
Pl. párbeszéd Andris és Tátá között tegnap délelőtt, amikoris Andris folyamatosan csinált valamit, amit nem lett volna szabad (ceruzákkal szurkálta vagy ugrált a hasán, erről lemaradtam):
Tátá: "- Ronda büdös béka vagy!"
Andris: "- NEM AKAROK RONDA LENNI!"
Tátá: "- Akkor ne legyél ronda!"
Andris: "- (hüppögve) Jó..."
És abbahagyta a csintalakodást.
A legédesebb ebben az "Akaratos és independens Piddzsi"-történetben az, hogy azért mindent elhisz, amit mondunk neki. Fennhangon kiabálja, hogy "NEMNEMNEM!!!", de azért tudja, hogy nem korrekt a nagyszobaszőnyeg közepére pisilni, és bilire kell ülni. Ha meg azzal próbálom rávenni az evésre vagy (igen, megint) bilizésre, hogy az ablakban lesi a Mikulás, hogy szót fogad-e, képes negyedórát állni az ablakpárkányba kapaszkodva, és lesni a pirosputtonyost (augusztusban). Aljasnak tűnhet, de eredményre vezet, és nyilvánvaló, hogy majd eljön a Mikulás és hoz ajándékot a cipőjébe. Akkor majd jön a második rend babérlearatás részemről, mert megint elmondhatom, hogy "Na látod, Andris, azért hozott ajándékot, mert annak idején megetted a paszulylevest/kakáltál a bilibe/engedted, hogy mámá lenyírja a hajadat" stb. Mindenki nyer, van csomagocska a cipőben, Andris egészségesen táplálkozik/nevelődik arra, amire úgyis muszáj/nem izzad a feje stb.
A zsarolásaimról lévén szó nagy a kísértés, hogy kijavítsam a címet The dark side of Piddzsi and Mámá-ra, de nem fogom. Mert összezörrenhetünk naponta ezerszer, este, amikor elbágyad és nagy a szerelem, odabújik, és megkérdi: "Ugye nem haragszol rám, mámá?". És én a legőszintébben tudom mondani, hogy nem. Nem haragszom rá. Felbosszant, de megbeszéljük. Tátá és mámá leguggol, a szemébe néz, és elmondja, hogy azért nem állhat fel a billegő lábú székre a nyitott teraszajtóban, mert fejreesik róla egyenest a terasz betonjára, és fájni fog a kobakja, és mehetünk (megint) a doktorbácsihoz bibit kötözni. És azért nem szabad az összetört tányér szilánkjain mezítláb ugrálni, mert elvágják a lábát és fog folyni a vér. Természetes, hogy ő is "egyenrangú félként" kezel minket, tehát dacol, és újabb "NEM!" felkiáltással rohan még egy kört, de a szőnyegre addig nem lép rá, míg Tátá a törmeléket fel nem porszívózta, és a billegő lábú széket is nagy ívben kikerüli.
És az esti l'amour vége az, hogy két kicsi keze közé fogja az arcom, és azt mondja "Olyan édi vagy, mámá!", és elszundizunk, hogy másnap újra elkezdjük a "NEM-ek harcát"... :-)