Édes idehaza

Tegnap kimerészkedtünk az udvarra, aminek az lett az eredménye, hogy ma megint nagyon köhög... No, meg ezek a képek:






És igen, ma igenis fogunk "halovén-tököt" faragni. :-)

Manó a vonaton

Az egész ott kezdődött, hogy Andris lerobbant, pont egy hete. Hőemelkedésnek indult, de mivel az utóbbi időben pontosabb vagyok, mint a legpontosabb hőmérő, ahogy megtapogattam a homlokát, már sejtettem, hogy baj lesz. Másnapra belázasodott és rondán köhögni kezdett. Kijárási tilalom (ezt szenvedtük meg a legjobban), Nurofen-kúp, mert szirupot nem hajlandó lenyelni, aztán antibiotikum, napi 3-szor tejbe keverve, de a röszögés csak nem múlt el, szóval summa summárum, tegnap délután felültünk a vonatra és hazazötyögtünk egy kicsi "Nanci meg Papó"-kúrára.
Természetesen elfelejtettem, hogy hosszú hétvége jön, és mikor kiértünk az állomásra, mind a négy kasszánál óriási sorokban kígyóztak a hátizsákos egyetemisták, úgyhogy alig sikerült némi stressz közepette valahogy első osztályra jegyet váltani, a vonat indulása előtt kb 3 perccel. Tátá mindkettőnket fellökdösött, hont foglaltunk, és én némi aggodalommal kezdtem azon filózni, hogy hogy fogjuk az elkövetkezendő 5 és háromnegyed órát átvészelni, ugyanis először utaztunk úgy, hogy nem volt ott Tátá, hogy felváltson, ha nem bírjuk már egymást elviselni. Fölösleges volt stresszeljem magam, mert hős Manóm majdnem végig mintagyerek volt. Aludt, bambult ki az ablakon, néztük az "eszkavátorokat", juhnyájakat, füstölő kéményeket, szendvicset zabáltunk, mondikáltuk az Iciri-picirit, és kukucsiztunk a székek között, és a majdnem-et is csak azért kellett odabiggyesszem, mert ugyan Dédától már finoman mondogatta, hogy szálljunk le, csak Gyergyó előtt kicsivel kezdett rohangálni a széksorok között. És egy adott pillanatban meglepetten konstatáltam, hogy alapvetően visszahúzodó természetű kisfiam idegenekkel próbál barátkozni. Az első célpont egy néni volt, akitől egy mondat után rögtön bezsebelt két cukorkát. Utána a vagon másik felében ülő egyetemista ifjúságot vette célba két fiú és egy lány személyében. Figyelmesen sasoltam, hogy mit csinál. A sündörgést egy Kukucs!-felkiáltással kezdte, aztán miután ezek elájultak az én bátor Manómtól, jött a duma. Persze miután egy kérdés-sorozatra válaszolt, rohant vissza hozzám, hogy jelentse, mi történt. "Mit beszélgettél a fiúkkal?" "Hát, hogy Andris vagyok. Püsök Andris. És megyek óvodába. És kettő vagyok." Azzal rohant vissza. Egy darabig rajta tartottam a szemem, aztán mikor láttam, hogy az egyik srác ölében csücsül és nagyokat röhögnek, mertem kényelmesen hátradölni és bambulni kifele, mint minden más becsületes utas. A fülem azért nyitva volt és közben hallottam Piddzsit felkiáltani: "Ott van Mámá, elöl!... Hát úgy hívják Mámát, hogy ANYUUUUKAAAA!... Gyertek, nézzük meg a vonatnak a kerekéjéééét!" És ehhez hasonlók. Csicsóban az ifjúság kétharmada leszállt, és Andris úgy ordította, hogy sziasztok és jóutat, ahogy csak a torkán kifért. Maradt az egyik srác, de Andris mégis azt a bácsit vette célba, aki néhány sorral előttünk aludt. Vagy legalábbis aludni próbált. Bácsi odaintette Manót, és fogalmam sincs, milyen virágnyelven értekezhettek, csak annyit láttam, hogy Andris piszkosul bólogat. Mikor visszacsalogattam felöltözni, kérdeztem, hogy mit beszéltek a bácsival, ő meg azt felelte, azt, hogy DA. Nem firtattam, mert már behúzott a vonat a szeredai állomásra és gyorsan le kellett kapkodni a csomagokat.
Hát így telt.

A végére pedig a szokásos sziporkák:

1. Puszilózunk. Nyomok egy cuppanóst a feje búbjára, ő mérgesen-indulatosan dörzsölni kezdi a loboncát, mintha le akarná porolni. Kicsit később kicsit szégyenkezve megszólal:
- Mámá, adjál még egy puszit légyszives, mert ezt elrontottam...

2. Válaszok a szokásos "Tudod, mi vagy te, Andris?"-című kérdésre:
A - Jémségek kicsiny boltja!
B - Jémséges gugulibeeeeej!

3. Kéri a fotóalbumot, hogy lapozgassa. Mivel elég kritikus periódusban vagyunk, rögtön kapnék az alkalmon, hogy zsaroljam.
- De akkor jó fiú leszel, ugye?
Totál komolyan mondja:
- Hááát, nem hiszem...

4. Nyújtom a tésztát, almásnak. Andris odasündörög mellém, kapaszkodik az asztal szélébe, úgy les.
- Sütsz tésztát, Mámá?
- Igen.
Vigyorog:
- Mint Hófehérke?

5. (Vonaton) Beszélünk Tátával telefonon, egyszercsak elmegy a jel. Félbeszakítom a mondókámat, Andris együttérzően néz rám:
- Kiszakadt?

Csoda!

Megtörtént!
Csütörtök reggel bementünk az oviba, átöltöztettem (készültem közben lelkileg a nyafogásra), kézenfogtam, és mondtam, hogy most szépen bemegy a többi gyerekhez és a játékokhoz. Andris végtelen nyugalommal rámnézett, mondta, hogy akar puszit adni. Lehajoltam, arcomra nyomott egy jó szaftos piddzsiset, azzal megfordult, és bement a terembe. Csak álltam, mint Bálám szamara, és tátottam a számat.
Ennyi volt. Az oviba járás 17. napjának reggelén kicsifiam úgy döntött, méltósággal fogja vállalni kiscsoportos sorsát és annak hepehupáit. És azóta ez így vagyon...
(Közben meg két napja azon röhögünk Tátával, hogy a Micimackó-mánia kezdetétől Andrist azzal bosszantjuk, hogy kedvenc dalocskáját szándékosan rosszul énekeljük, "ÍÍÍgy jóóóóó, gyere macikomááááám" helyett "szimiszamááááááár"-t, és élvezzük, ahogy Andris sopánkodva kijavít, hogy nem így kell, hanem amúgy, és mecsergi piszkosul a macikomááámat, tegnap meg megtudtuk, hogy mi hetek óta egy afgán emberijogvédő mukit énekelünk, akit Szimi Szamarnak hívnak, és nem elég, hogy így hívják, még le is csúszott az idei Nobel-békedíjról, de sebaj, mert nálunk folyton emlegetve van és még lesz is... biztos rengeteget csuklik szegény...)
Erre a hétvégére ketten maradtunk, úgyhogy most megyek, és ágyat vetünk Piddzsivel, és bedurrantjuk a villanykaloriferinket, mert fűtésszerelésről még nem tudni semmit, de a csíki honleány és honfia még bírják, persze csak úgy, hogy jóóóóólbefészkelikmagukat a paplan alá, és szombatestitévéznek kakaóval, ojjeee...

Sziporkázunk 2

nújkóztottam = nyújtózkodtam
Pógli = Pumukli (a P-kezdőbetűt megjegyezte, aztán odarakta a Mógli, vagyis Maugli elejére. Végülis ez is bozontos kisfiú, a másik is bozontos kisfiú...)

"Hisztikécske" az oviban. Dobálja a zsírkrétát, a játékokat. Óvónéni rászól és határozott mozdulattal leülteti egy székre. Andris megszeppen:
"- Szépen akarok viselkedni, óvonéni..."

Túróslaska-projekt. Odateszem főni a vizet, laskát kiveszem a kamrából, leteszem az asztalra, azzal irány be a kicsiszobába tennivenni. Hallom, hogy Andris zörögteti a laskástasakot, kérdem, mit csinál:
"- Ittne, mámá, teszem bele a laskát a főzelékbe."

Zöldséglevest próbálok belediktálni. Murok és karfiol kizárva, ha véletlenül a kanálba kerül, kiszedeti.
"- Nem kéjek mujkot. Csak jevt."

Ma reggel kiborult a bili, mert felbosszantott, hogy mindent Ő AKAR. Ha kiveszem én a joghurtot a hűtőből, visít, hogy ő akarja, ha bekapcsolom a mosógépet, kapcsoljam ki, mert ő akarja elindítani satöbbi. Ma reggel volt a joghurt-dráma, nem köntörfalazok, rákiabáltam rendesen.
Eszi, kanalazza, egyszercsak megfogja a kezem:
"- Gyeje, mámá, béküljünk ki..."